Szentségimádás

Tekintsük át rendszerezetten, mi mindent jelent a szentségimádás:

• Ahogyan a nevében is bennfoglaltatik, mindenekelőtt imádás. Istennek az kijár, mert Ő van, Ő az élő Isten. Ahogyan a prefáció mondja: „A te boldogságod teljes a mi dicséretünk nélkül is, mégis megadod, hogy jóságodért hálát adjunk.  A mi magasztalásunk nem tesz nagyobbá téged, nekünk azonban üdvösségünkre válik, Krisztus, a mi Urunk által.” Ez konkrétan azt jelenti, hogy még mélyebb Isten-ismeretre tehetünk szert. A megismerésnek ugyanis van egy intellektuális része, ahogyan az Egyház Isten önkinyilatkoztatását tételesen kifejti a dogmák, hittételek segítségével. E mellett van egy másik lehetőség, amely legalább ilyen fontos: ez a személyes, élményszerű megismerés, melynek keretében Isten maga nyilatkoztatja ki magát az imádkozónak. „Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Szeretni fogom őt én is és kinyilatkoztatom magamat neki.” (Jn 14, 21) A tapasztalati úton szerezett istenismeret valóban életalakító erővé válik bennünk.
• A második tényező a jelenlét. Minket szétszaggató, elaprózó világunkban az egyik legnagyobb ajándék, ha sikerül összeszedni magunkat. „Szétestem” – halljuk gyakran. Ezzel szemben Jézus jelen van értünk és velünk az Oltáriszentségben, a kenyér színe alatt. Ez rávezet bennünket is az imádkozás közben, hogy mi is legyünk jelen színe előtt. Itt megtanulhatjuk, hogy annak a számára, akivel találkozunk vagy beszélgetünk szétszórtság nélkül legyünk jelen, figyeljünk csak reá, illetve amivel foglalatoskodunk, annak odaadóan szenteljük magunkat, abban egész szívvel-lélekkel benne legyünk. A másikat megbecsülni kész szeretet és a lelkiismeretes munkavégzés lehetőségi feltétele ez. A lelkiélet mesterei azt mondják (magunk is tapasztaljuk), hogy olyanok vagyunk, mint egy zavaros palack víz. A kavargó szennyeződés nem teszi azt átlátszóvá. Le kell tennünk, hogy leülepedve tisztuljon és áttetszővé legyen, így átragyoghasson rajta a fény. A lelkünkben kavargó sokféle élmény, benyomás, atrocitás, amely a nap folyamán bennünket ér le kell nyugodjon, hogy Isten Lelkének világossága felragyogjon bennünk. Ehhez le kell üljünk, nyugalmat kell teremtenünk, amit a szentségimádás körülményei közepette megteszünk. Ezért sem mindegy, hogy milyen adorációs kápolnában végezzük imádságunkat.
• Ebből egyenesen következik a lét értelmének megtapasztalása. A nyugati világ mentalitásával a teljesítményközpontú szemlélet eluralkodott, s vele azok a kényszerek, amelyek megnyomorítanak, különösen a fiatal generáció tagjait. A produkció méri az ember értékét. Ahogy a Duna erejét bizonyítja, hány tonna követ hord el medrében, úgy mutatják az ember értékét eredményei, melyeket fel tud mutatni. Ez szörnyű, embertelen fölfogás, amely Gulág és Auschwitz ideológiájával egyenértékű. Ezek szerint ugyanis, az idős, magatehetetlen vagy fogyatékkal élő ember méltósága, értéke csökkent, vagy elenyészett. Az élet valódi értelme azonban maga a létezés, Isten színe előtt önfeledt gyermeki örömmel, ráhagyatkozó bizalommal. Az imádság iskolájában segítségünkre van Sámuel próféta könyve, amelyik Hanna alakjában az ima természetrajzát is bemutatja. Az asszony kiönti szívét, bánatát a templomban (nincs gyermeke). Hosszan időzik az Úr oltára előtt, s tudja: bajában csak Isten segíthet. Mire könnyei zápora lemossa arcát, fájdalmát rábízza az Úrra, a szomorúság már nem tükröződik rajta. Letette terhét Isten színe elé, s ez megkönnyebbítette. Gyermekét, akit az élet Urától esd ki, előre fölajánlja Isten szolgálatára. Imánk lényeges eleme, hogy szívünkben hordozzuk szeretteinket és Isten szívére bízzuk őket. Legyenek ők Istenéi. Tehet-e többet egy hívő ember a reá bízottakkal, szeretteivel, mint ezt? Bizonyosan nem! De milyen jogon teszi? A hit, Isten atyai gondoskodásába vetett bizalom okán. Ezzel természetesen nem döntött gyermeke helyett. Az ő szabadon meghozott döntése még kell ahhoz, hogy azzá legyen, akivé szülei szánták: Isten embere. Személyesen kell fölnőnie ahhoz a méltósághoz, életállapothoz, amire juthat. Mire Hanna asszony immár gyermekével másodszor megy imádkozni a jeruzsálemi templomba már hálaadással szívében borul az Úrhoz és fölkentjével, a pappal megosztja örömét. A gyermek Sámuelnek pedig meg kell tanulnia az imádságot, tudnia kell fölismerni Isten hangját. A képességgel, de nem ezzel a készséggel születik. Ki kell bontakoztatnia magában embervoltunkkal adott képességét: föl tudja fogni Isten szavát. Ehhez pedig elcsöndesedésre van szükség, a templom csendjére. A tanulás folyamatában múlhatatlan segítség egy mester, az imádság mestere, aki már jártasságot szerzett, hogy lelki szemével meghallja Isten hívását.
• A szentségimádás csendjében, a titok sugárzatában, a lelki éberség közegében fölfogjuk Isten Szentlelkének ihletét. Indításokat, ösztönzést kapunk Krisztustól Szentlelke révén. Fölhangzik egy-egy mondat, fény gyullad, fölismerésre jutunk. Nem logikai úton, nem a gondolkodás következtetései útján, hanem villámcsapás szerűen. Nem magunk jutunk eredményre, hanem kapjuk odafentről. Már nem mi magunk vagyunk a kiindulópont, hanem valóban Isten szól hozzánk.
• Mindazok, akik a folyamatos imádás szolgálatát végzik, lehetővé teszik mások számára is, hogy a templomba huszonnégy órán át bármikor betérhessenek és megenyhüljön a lelkük. Hány szent kapott a megtérésre indítást akkor, amikor egy templom csendjében fölfedezte Isten jelenlétét. Így valóra válhat Jézus hívásának hatása: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én fölüdítelek titeket.” (Mt 11,28)
• Végül a Krisztussal való communio, közösséget teremt a hívek között is. Sajátos kapcsolat teremtődik sokszor idegenek között, a lélek rezonanciája. Megvalósul az Egyház lényeges jegye: a hívek Krisztusban való egysége.

Természetesen a teljesség igénye nélkül soroltuk a szempontokat, melyeket mindenki kiegészíthet a maga tapasztalatával. Minden esetre a lényeg, hogy országszerte minél többünknek legyen saját, rendszeres, kedves imádságunkká a szentségimádás, melyet nem véletlenül ajánlott XVI. Benedek pápa oly sokszor dolgozataiban. Kétségtelen, hogy korábban nem állt ilyen mértékben a figyelem középpontjában az imának ez a módja. Nem a Gondviselés rendelése nélkül való, hogy a világ sorsának ilyetén alakulása közepette megy végbe ez a folyamat. Tapasztaljuk ugyanis, hogy a jóléti, liberális társadalmak a dekadencia egyre gyorsuló pályájára álltak. A baj, amelyet csak felerősítenek bizonyos spekuláns, ideológiai körök stratégia mentén megvalósuló manipulációi, kiteljesedni látszik. Mára nemcsak a kontinens, nemcsak a családok, hanem az egyes ember is ijesztő válsággal küzd. A jövő alapvető változásai közepette a legnagyobb kérdés magának az emberi személynek az alakulása. Úgy érezzük a gondok fejünkre nőnek, felelősen oda kell tehát fordulnunk, ahol a megoldás van: Ő pedig Krisztus, a Szabadító, a Megváltó, az Üdvhozó. Mivel pedig maga oda kötötte jelenlétét az Eucharisztiához, tehát ott a helyünk!