Lelkiség

A Magyar Katolikus Lexikon így határozza meg a lelkiség fogalmát: „a lelkiség (a spiritualitás) a lélek szellemi természetéből fakadó tevékenységek és tulajdonságok összessége, a tökéletesség elérésének útja, mely korok és kultúrák eltérő lehetőségei között liturgikus, teológiai és magánájtatossági formákban, irányzatokban mutatkozik meg.” A római katolikus egyházon belül sok lelkiség van. Ezek különbözőségének oka az egy Lélektől származó karizmák, lelki adományok sokfélesége (1Kor 12). Az egyház életének gazdagságát, a hit sokféle kibontakozási lehetőségét tanúsítják egy meghatározott emberi környezetben.
A nagy közösség kis közösségek egysége kell legyen. A nagy tömegben elvész az ember, személyisége, keresztény öntudata, felelősségvállalása, tanúságtétele elhalványul, szürkül, gyengül. A kis közösségekhez, lelkiségekhez való tartozás kiemeli az embert a szürkeségből, a szívünk mélyén szunnyadó karizmákat föléleszthetjük, megélhetjük, és ezáltal Isten dicsőségére és embertársaink javára válhatunk.
Igaz, a mai ember mindig időhiányra panaszkodik. Oly sok minden emészti föl időnket, meríti ki energiakészletünket, tesz ingerültté, feszültté. Tudnunk kell azt, hogy mindebből a kiút az önmagunk megvalósítása. A világ is kínál csillogóbbnál csillogóbb lehetőséget a szórakozásra, feledésre, úgymond tudattalan állapotra. Olyan állapotra, amelyben lehazudod gondjaidat, vigyorgó arckifejezésbe öltözteted sírástól marcangolt szívedet, a megfelelés kényszerébe burkolózva tetszelegsz adósságaid és kimerült készleteid gödrénél. Krisztus egyszerű keskeny utat mutat: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,28-30)